Mesterházy Ágnes
Tudós
Húsát régen meggyűlölte,
de néha fel-felizzik benne
a belékövült villámérc.
Asszonya nincs, arca sovány,
szeme szomjas szikrákat hány,
lelke kopott, bomló férc.
A mindenséget megfoganná,
karját ölelésre tárja.
Még hiszi, hogy a léten túl
az időtlenség tora várja.
Kikötő
Tutajos vagyok.
Ruhám a parton szárad.
Hamar elmentél.
Pongrácz Ágnes
Hallgat az éjjel
Hallgat az éjjel, hallgat a reggel. Csendes a vágyam
szívem alatt. Csúf karmok az órák, szétszedik árván
földre lehulló álmaimat. Mondd, érted-e, kedves,
érzed-e, kedves, mint fut a sorsunk - völgyön a hólé -
nagy rögön átért, s lett közelebb, ám gyenge mederben
térül el éppen, s angyalok arcán folynak a könnyek.
Nézd, kiürült már mennyei ládám, nélküled elvész
mind, ami jó, nincs szép mosoly és nincs tarka varázslat.
Nélküled, édes, meghal a szó.
Csata Ernő
Nyári éj
Mint ezüstös sejtelem,
borul álmaid fölé
a szenderítő holdlepel,
gyöngyharmatot szitál
csendesen az éj,
csillagmezőkön lépkedsz,
pihekönnyen, ne félj,
míg
vesztegel az ég kapujában
s álmaidra vár,
jövőről regél,
elbóbiskol reggelig,
a Nagy-Göncölszekér.
